A legutóbbi könyvtári látogatásomkor felnyaláboltam az év végi hajtáshoz olyan könyveket, amiken nem kell sokat gondolkozni. Elvárás, hogy egyszerű történet legyen, könnyen emészthető, ne túl csöpögős, lehet benne egy kis könyvesbolt (i love books 😉), csak az időzítés kedvéért minimális karácsony. A zsákmányomban lapult egy olyan könyv is, amit mint kiderült korábban olvastam már. Emlékeztem rá, hogy nem különösebben tetszett, ahogy most sem. Egy egyszerű történet könyvesbolttal, karácsonnyal, sorsszerűséggel, könyves klisékkel. 

(Megan elvesztette a férjét, hazaköltözött a kisvárosba, átvette a családi könyvesboltot, megismerkedett egy íróval és egymásba szerettek, de a férje emlékével, ill. a gyásszal is meg kell küzdenie – ahogy az írónak is a vele történt tragédiákkal.)

Ami miatt mégis megér egy posztot az az, hogy valamiért el kellett most olvasnom ezt a könyvet még egyszer. (Pedig gondoltam rá, hogy félre teszem és visszaviszem. Elkezdtem és nem kötött le, de győzködtem magam, hogy folytassam.) A romantikus színezete mellett számomra ez a könyv most mást üzent.

Ahogy én is küzdök a gyászommal, az elengedéssel. Én még nem állok rá készen, hogy „valami újba kezdjek”, de folytatnom kell az életem.

„A gyász öt stációja nem lineárisan zajlik – mind egyszerre létezik egymás mellett, egyetlen pokoli tüzes érzelemgömbbe olvasva, és úgy érezzük, ez örökké fog tartani. Az emberek azt mondják, hogy az idő mindent begyógyít, de tapasztalatom szerint az idő csak a fájdalom intenzitását csökkenti. A gyász, a düh és a harag továbbra is megmarad, csak ahogy telnek a hónapok, egyre enyhül, míg végül olyasmivé válik, amit aztán mindig magaddal hordozol, ahogy az elveszített személy emlékét is.”

 

„Az utóbbi három és fél esztendő a legnehezebb időszak volt számomra, már tudtam, hogy az élet soha nem könnyű. A nehézségek segítenek, hogy változzunk és fejlődjünk, képesek legyünk a haladásra, és végül jobb, erősebb önmagunkká váljunk… Légy bátor…”

 

„Az életben semmi sem biztos … Nem tölthetjük úgy az életünket, hogy elrejtőzünk a fájdalmas emlékek elől, mert akkor megfosztjuk magunkat mind attól is, ami örömöt, társakat, szeretetet hozhat az életünkbe. És azt is megtanultam, hogy ha az élet korábban sosem gondolt mélységbe taszít, akkor is túljuthatunk a mélyponton, és olyan ellenálló képességgel leszünk felfegyverkezve, amely lehetővé teszi, hogy utána erősebben tudjunk élni és szeretni, mint korábban bármikor.”

Az éjszaka, hát hogy is mondjam, még mindig nehezen megy az alvás. Kevés alvás sok megszakítással. Hogy is tudnám kipihenni magam, ha mindig arra figyelek alvás közben, hogy ne forduljak jobb oldalra? Minden mozdulat figyelmet kíván, ha belealszok szédülést hoz. ☹ Vasárnap van. Hétfőn volt 2 hónapja, hogy elkezdődött. Egyelőre napról napra jobb, de még mindig tart. Tudom, hogy türelem, de unom.

Ehhez képest nagyon produktív délelőttöm volt. (Tegnap őrült takarítás.) A reggeli pizsamában mélázgatós és kávét szürcsölős ébredezés után beindult a főzés projekt, mert hát vasárnap van. Tervezés, új hét indítás. Ma a Happy Melody November Vibes -a riszálóssá tette főzést.

Egyébként valahogy most ilyen időszakot élek. Alig ismerek magamra. Jól vagyok. Rengeteg energiám van. Végre. Az elmúlt egy év lehangoltsága, testi és lelki fájdalmai után felüdülés, hogy tudok gondolkozni, tudok dolgozni, tudok mozogni, tudok és merek tervezni, hogy lemásztam végre a kanapéról.

Ma befejeztem egy újabb könyvet is (Zubor Rozi – Kulcs). Nehéz róla írnom. Számomra tipikus példája annak,  hogy a meseszép borító nem sokat jelent. A molyon terveztem értékelést írni, de elolvasva az írónő Köszönöm! c. fejezetét a könyv végén elszégyelltem magam. (Ilyen vagyok. Nem akarok megbántani így másokat.) A COVID-ot megelőző hetekben elveszítette az édesanyját és ezt a fájdalmat írta ki magából. Másoknak annyira tetszik. Csupa jót írnak. 

Két idősíkon, anya-lánya szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. A tradíciókon átívelő női sorsokat. Születés, gyászfeldolgozás. Hogy mi egy nő igazi boldogsága a társadalom szerint és önmaga mit kíván. Mit vár el tőlünk a társadalom. Milyennek látnak.

„Bárki bármit is mond, az anyaság a legnagyobb és az egyetlen igazi boldogság a világon. Gyerek nélkül egyszerűen nincs értelme az életnek.”

„Évszázadok, évezredek óta vannak olyan elvárások a nőkkel szemben, amelyek nem feltétlenül várhatóak el mindenkitől. Vagy nem teljes egészében? Nézz meg engem! Tudod mit kaptam egész életemben, mert nem akartam gyereket? Önző vagyok. Felelőtlen. Másokon élősőködő.”

Viszont az írásmód szerintem pocsék. Sajnos rettenetesen unatkoztam közben, gagyinak és túl magyarosnak éreztem a párbeszédeket. Voltak bekezdések, amit átugrottam, egy-két -oldal, amit csak átfutottam. A gyereknyelven írt gagyogások … pff… Olyan semmi.

Többször bíztattam magam, hogy ne hagyjam abba. A 196. oldalig elvánszorogtam, és ott éreztem először, hogy végre lesz valami történet.

„A saját életed kulcsa a te kezedben van. Ha megvan az ajtó, nyisd ki!”

A napokban fejeztem be Helga Flatland Egy modern család című könyvét. Ritkán kerül a kezembe skandináv írás, vagy ritkán nézek skandináv filmet. Kicsit furcsák, de az eddigi tapasztalatok alapján érdemes lenne gyakrabban időt szánni rájuk.

Helga Flatland norvég származású. Ezt a regényt 2017-ben írta és számos nyelvre fordították. Norvégiában több mint 50 ezer példányban kelt el, és nemzetközi siker lett.

A történet középpontjában egy család áll, és a kiindulópontja az, hogy a szülők bejelentik a válásukat az apa 70 éves születésnapi vacsoráján 40 év házasság után.

Láthatjuk azt, hogy a családnak addigi biztos központot adó szülők és szülői ház hogyan málik szét. Végig kísérhetjük a személyes csalódásaikat és megismerhetjük a család történetét. Könyv az összetartozásról, a függetlenségről és arról, hogy mit is jelent valójában a család.

A cselekményben a három gyerek szemszögéből, elmeséléséből ismerhetjük meg a hétköznapjaikat, az egymáshoz való viszonyukat. Kibontakozik, hogy ugyanazt a dolgot mennyire másként látják, hogy mekkora kincs a kommunikáció. Főleg, ha nem jó, vagy nincs.

Alapvetően nehéz olvasmány. 

A szövegezés sorai viszonylag apró betűsek, a sorok sűrűn szedettek. A szöveg tördelése és a nem valós – gondolatjelekkel szedett – párbeszédek sem könnyítik meg.

A szereplők gondolatai sem a csacska hétköznapokat mesélik el, hanem mélyen szántó gondolatokat és komoly vívódásokat fogalmaz meg.

Ezekkel a használt elemekkel még jobban tudta érzékeltetni az írónő a történet súlyát, az egyes jellemfejlődéseket.

A történet olvasása és kibontakozása közben azonnal párhuzamot vonok a saját életemmel, a saját családommal, a hasonló vagy hasonlónak vélt problémákkal. Eltűnődök azon, hogy mi is a saját szemszögünkből mennyire másként látjuk ugyanazt a dolgot, hogy mennyire nem működik a családomban a kommunikáció és csak próbálom elképzelni, hogy mennyire más lenne – lett volna - az életünk. Van, amin nem lehet változtatni.

Az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem az aranyló napsugaras meleg „vénasszonyok nyarát”, de talán még ennél is jobban szeretem amikor átfordulni látszik a téliesebb időjárás felé. Amikor megérkeznek a reggeli ködfoltok, vagy amikor a pára szitál.

Ma egy ilyen nap van. Vasárnap. Álmos szürke az idő, párába és ködszitálásba burkolózik a táj. Kint sétáltam reggel az udvaron köntösben a kávémmal. Mélyen beszívom a friss levegőt és érzem, ahogy megtelik a tüdőm. Érzem a lábujjaimon a hűvös nedves fűszálakat.

Csodás napindító.

Nálam a vasárnap a tervezés ideje. Ilyenkor már az új hétre készülök. Délelőtt megtervezem, hogy miket fogok enni a jövő héten, és elindítom az ételeket. Vannak amiket készre főzök, vannak, amiket nem teljesen.

Nem esik nehezemre, ez olyan folyamat, mint egy alkotás. Ritkán főzöm kétszer ugyanazt. Nem is nevezem el az ételeket. Ha valaki megkérdezi mit eszek, szeretem elmondani inkább miből készült. Egyébként a szókimondóbbak gyakran illetik a vegánokat azzal, hogy akkor miért nem eszed az eredetit. Miért kell lemásolni. Tehát ezek nem másolatok, hanem egyéni alkotások. 😉

Eszembe jut, régen anyu gyakran nyaggatott bennünket, hogy mit főzzön. Azt hiszem nekik is tervezni kellett volna. Nem lett volna talán olyan erőltetett, majd gyűlölt tevékenység. Én azt hiszem azóta szeretek főzni és azóta eszek igazán jókat, mióta vegán vagyok.

Ma is kipakoltam a hozzávalókat a pultra. (Egy-egy alapanyagot több ételhez használok fel és mindig megnézem milyen maradék van a hűtőben.) Egy csodás színes kavalkád, ami először káosszá válik ahogy hámozni és darabolni kezdek, majd letisztul a kész ételekben végül.

Elkezdtem vöröshagymát, fokhagymát pucolni, édesburgonyát hámozni. Elővettem a már bontott csicseriborsó konzervet, kápiát, mogyoróvajat, kókusztejszínt, paradicsomkonzervet … Készült egy nagyon finom édesburgonyás mogyorós leves, amit több nap fogok enni. Ahogy hűl az időjárás, egyre inkább kívánom a melegítő leveseket.

Készítettem növényitejszínnel, vörös- és fokhagymával, csiperkegombával egy szószt, ami a vasárnapi és hétfői ebédem lesz a levessel. Ebbe spenótleveleket szórtam és saját zsályát szedtem a kertben.

A maradék gomba és spenót egy részéből szerda reggel omlettet fogok készíteni. Továbbá készül még a héten vöröslencsés gombás spenótos töltelékkel töltött canelloni, amit körbevesz majd egy bársonyos paradicsomos bazsalikomos szósz.

Néhány napon keresztül a szokásosnál jóval korábban indulok útra. Az elmúlt hetek kellemes őszét felváltotta az igazán csípős 0 fok-os hőmérséklet.

Tegnap reggel mintha egy mesebeli tájon haladtam volna át. Mindent dér és köd borított. Az első ilyen hajnal felénk. Hol láthatatlanságba burkolt, hol alatta haladtam, majd az autópályán felülről néztem, mintha repülőn ülnék. Láttam egy tavat, amit gőzölgő pára vont be.

Csodálatos volt.

Szeretek reggel ébredés után rögtön kimenni a kertembe, fázni és mélyen beszívni a reggel egyre frissebb hűs levegőjét. Mintha egész évben ezekre a reggelekre várnék.

Végig sétálok és szemre vételezek minden növényt, minden vakondtúrást. Megfigyelem hogyan változnak napról napra a növényeim. Nézem a sárguló leveleket az ezüsthárson. Reggelente számba veszem azokat a bimbókat, amik még a múlt heti napsütésben kiteljesedhettek volna, de most talán meggondolják magukat és ebben a kecses formában térnek nyugovóra.

A deres fű szinte ropog a talpam alatt, ezért inkább nem is lépkedek rajta csak nézem a kertem most reggel távolinak, elérhetetlennek tűnő zugait.

(Szerk.: A rózsa fotója saját, de a bejegyzésben Szomoru Miklós fotói is láthatóak.)

Éjszaka Félixszel álmodtam.

Ugyanúgy éjszaka volt. Mellettem aludt a szivacsán ahogy mindig az elmúlt 15 évben. Felébredtem és láttam, hogy kezd lecsúszni róla. Mellé léptem, láttam a meztelen lábfejem. Óvatosan felemeltem és visszahúztam. Nehéz volt. Éreztem, hogy mennyire sűrű és puha a szőre. Éreztem az illatát. Annyira valóságos volt … aztán felébredtem és tudtam, hogy ha lenézek nem lesz ott.

Pedro most nem volt ott. Valóságosnak tűnő álmomban azt is tudtam, hogy ő nincs már velünk. A lelkem másik darabja volt. 7 éve már.

Ugyanilyen valóságosnak tűnnek az utolsó percei, ahogy néztünk egymás szemébe homlokunkat összeszorítva és mindketten tudtuk. Mélyen beszívtam az illatát és öleltem.

Annyiszor eszembe jut. Látom a szemeit.

Hiányzik. Hiányoznak.

Hiányzik valaki

Lassan itt a Karácsony,

gyertyát gyújtunk szépen,

s vacsorához ülünk

meghitt békességben.

Arcunkról is eltűnnek majd

a könnyek nyomai,

akkor is, ha tudjuk, hiányzik valaki.

Valaki, aki nem ül többé közénk,

nem mosolyog ránk,

s aki nem tölti be melegséggel

a meghitt kis szobát. 

Lassan itt lesznek az ünnepek,

s mi arra gondolunk

addig a jó nékünk, míg egymásé vagyunk. 

Amíg átölelnek minket, mikor marcangolva fáj,

a szívünket tépdeső keserű hiány.

Lassan itt lesznek az ünnepek,

s mi mind jól tudjuk már,

hogy vannak, kik ott fentről nézik,

hogyan ég lent csonkjaira

pár viaszgyertyaszál.

Ha már nem lehetnek velünk,

kiket nagyon szeretünk, 

gondoljuk reájuk, hogy emlékezhessünk.

Azon napokra és boldog évekre, 

melyek szíveinkben vannak

mélyen elrejtve.

Kun Magdolna

Ma találkoztam egy olyan személlyel*, aki az eddigi életem egy jelentős szakaszában (~3-18. év) végig kísért, de nem volt különösebben szoros barátság közöttünk, vagy mélyebb beszélgetés, csak együtt sodródtunk.

Röpke alig egy órás beszélgetésünk alatt mondott egy érdekességet, amin azóta is gondolkozok. A posztjaim és hozzászólásaim alapján feltette azt a kérdést, hogy nem gondolkoztam-e még íráson. Eddig nem. Na jó most sem, mert úgysem merném megmutatni senkinek. Nálam a személyes nyilvánosság nem is lehetne cél, de aztán beszélgettünk a napló írásról, meg arról, hogy néha eseménytelennek tartjuk a hétköznapokat, vagy jelentéktelennek tartjuk azokat a dolgokat, amik velünk történnek. Ellenben ezeket jó elő venni, segítenek emlékezni.

„…bizonyos pillanatokat elragadnak tőlünk, másokat elcsennek, ismét mások meg elfolydogálnak.”

/Seneca: Erkölcsi levelek, 1. levél/

Napló írással kacérkodtam, de csak akkor álltam neki, amikor egy fontos dolog történt, amit szerettem volna kiventilálni magamból, aztán elmaradt, vagy a hasonló bejegyzések követték egymást. De nem írtam a hála, a rácsodálkozás pillanatairól, vagy más egyéb történésekről.

Úgyhogy legyen ez most egy próbálkozás. Legyen ez a felület a Furcsa lány gondolatainak színtere. Írások magamnak.

*Megj.: Mivel nem egyeztettünk róla nem szeretném megnevezni őt és ezáltal magam is felfedni. Ha egyszer ezt az írást olvassa úgyis tudni fogja, hogy róla van szó.