Néhány napon keresztül a szokásosnál jóval korábban indulok útra. Az elmúlt hetek kellemes őszét felváltotta az igazán csípős 0 fok-os hőmérséklet.

Tegnap reggel mintha egy mesebeli tájon haladtam volna át. Mindent dér és köd borított. Az első ilyen hajnal felénk. Hol láthatatlanságba burkolt, hol alatta haladtam, majd az autópályán felülről néztem, mintha repülőn ülnék. Láttam egy tavat, amit gőzölgő pára vont be.

Csodálatos volt.

Szeretek reggel ébredés után rögtön kimenni a kertembe, fázni és mélyen beszívni a reggel egyre frissebb hűs levegőjét. Mintha egész évben ezekre a reggelekre várnék.

Végig sétálok és szemre vételezek minden növényt, minden vakondtúrást. Megfigyelem hogyan változnak napról napra a növényeim. Nézem a sárguló leveleket az ezüsthárson. Reggelente számba veszem azokat a bimbókat, amik még a múlt heti napsütésben kiteljesedhettek volna, de most talán meggondolják magukat és ebben a kecses formában térnek nyugovóra.

A deres fű szinte ropog a talpam alatt, ezért inkább nem is lépkedek rajta csak nézem a kertem most reggel távolinak, elérhetetlennek tűnő zugait.

(Szerk.: A rózsa fotója saját, de a bejegyzésben Szomoru Miklós fotói is láthatóak.)