A legutóbbi könyvtári látogatásomkor felnyaláboltam az év végi hajtáshoz olyan könyveket, amiken nem kell sokat gondolkozni. Elvárás, hogy egyszerű történet legyen, könnyen emészthető, ne túl csöpögős, lehet benne egy kis könyvesbolt (i love books 😉), csak az időzítés kedvéért minimális karácsony. A zsákmányomban lapult egy olyan könyv is, amit mint kiderült korábban olvastam már. Emlékeztem rá, hogy nem különösebben tetszett, ahogy most sem. Egy egyszerű történet könyvesbolttal, karácsonnyal, sorsszerűséggel, könyves klisékkel. 

(Megan elvesztette a férjét, hazaköltözött a kisvárosba, átvette a családi könyvesboltot, megismerkedett egy íróval és egymásba szerettek, de a férje emlékével, ill. a gyásszal is meg kell küzdenie – ahogy az írónak is a vele történt tragédiákkal.)

Ami miatt mégis megér egy posztot az az, hogy valamiért el kellett most olvasnom ezt a könyvet még egyszer. (Pedig gondoltam rá, hogy félre teszem és visszaviszem. Elkezdtem és nem kötött le, de győzködtem magam, hogy folytassam.) A romantikus színezete mellett számomra ez a könyv most mást üzent.

Ahogy én is küzdök a gyászommal, az elengedéssel. Én még nem állok rá készen, hogy „valami újba kezdjek”, de folytatnom kell az életem.

„A gyász öt stációja nem lineárisan zajlik – mind egyszerre létezik egymás mellett, egyetlen pokoli tüzes érzelemgömbbe olvasva, és úgy érezzük, ez örökké fog tartani. Az emberek azt mondják, hogy az idő mindent begyógyít, de tapasztalatom szerint az idő csak a fájdalom intenzitását csökkenti. A gyász, a düh és a harag továbbra is megmarad, csak ahogy telnek a hónapok, egyre enyhül, míg végül olyasmivé válik, amit aztán mindig magaddal hordozol, ahogy az elveszített személy emlékét is.”

 

„Az utóbbi három és fél esztendő a legnehezebb időszak volt számomra, már tudtam, hogy az élet soha nem könnyű. A nehézségek segítenek, hogy változzunk és fejlődjünk, képesek legyünk a haladásra, és végül jobb, erősebb önmagunkká váljunk… Légy bátor…”

 

„Az életben semmi sem biztos … Nem tölthetjük úgy az életünket, hogy elrejtőzünk a fájdalmas emlékek elől, mert akkor megfosztjuk magunkat mind attól is, ami örömöt, társakat, szeretetet hozhat az életünkbe. És azt is megtanultam, hogy ha az élet korábban sosem gondolt mélységbe taszít, akkor is túljuthatunk a mélyponton, és olyan ellenálló képességgel leszünk felfegyverkezve, amely lehetővé teszi, hogy utána erősebben tudjunk élni és szeretni, mint korábban bármikor.”