Ma találkoztam egy olyan személlyel*, aki az eddigi életem egy jelentős szakaszában (~3-18. év) végig kísért, de nem volt különösebben szoros barátság közöttünk, vagy mélyebb beszélgetés, csak együtt sodródtunk.

Röpke alig egy órás beszélgetésünk alatt mondott egy érdekességet, amin azóta is gondolkozok. A posztjaim és hozzászólásaim alapján feltette azt a kérdést, hogy nem gondolkoztam-e még íráson. Eddig nem. Na jó most sem, mert úgysem merném megmutatni senkinek. Nálam a személyes nyilvánosság nem is lehetne cél, de aztán beszélgettünk a napló írásról, meg arról, hogy néha eseménytelennek tartjuk a hétköznapokat, vagy jelentéktelennek tartjuk azokat a dolgokat, amik velünk történnek. Ellenben ezeket jó elő venni, segítenek emlékezni.

„…bizonyos pillanatokat elragadnak tőlünk, másokat elcsennek, ismét mások meg elfolydogálnak.”

/Seneca: Erkölcsi levelek, 1. levél/

Napló írással kacérkodtam, de csak akkor álltam neki, amikor egy fontos dolog történt, amit szerettem volna kiventilálni magamból, aztán elmaradt, vagy a hasonló bejegyzések követték egymást. De nem írtam a hála, a rácsodálkozás pillanatairól, vagy más egyéb történésekről.

Úgyhogy legyen ez most egy próbálkozás. Legyen ez a felület a Furcsa lány gondolatainak színtere. Írások magamnak.

*Megj.: Mivel nem egyeztettünk róla nem szeretném megnevezni őt és ezáltal magam is felfedni. Ha egyszer ezt az írást olvassa úgyis tudni fogja, hogy róla van szó.