Éjszaka Félixszel álmodtam.

Ugyanúgy éjszaka volt. Mellettem aludt a szivacsán ahogy mindig az elmúlt 15 évben. Felébredtem és láttam, hogy kezd lecsúszni róla. Mellé léptem, láttam a meztelen lábfejem. Óvatosan felemeltem és visszahúztam. Nehéz volt. Éreztem, hogy mennyire sűrű és puha a szőre. Éreztem az illatát. Annyira valóságos volt … aztán felébredtem és tudtam, hogy ha lenézek nem lesz ott.

Pedro most nem volt ott. Valóságosnak tűnő álmomban azt is tudtam, hogy ő nincs már velünk. A lelkem másik darabja volt. 7 éve már.

Ugyanilyen valóságosnak tűnnek az utolsó percei, ahogy néztünk egymás szemébe homlokunkat összeszorítva és mindketten tudtuk. Mélyen beszívtam az illatát és öleltem.

Annyiszor eszembe jut. Látom a szemeit.

Hiányzik. Hiányoznak.

Hiányzik valaki

Lassan itt a Karácsony,

gyertyát gyújtunk szépen,

s vacsorához ülünk

meghitt békességben.

Arcunkról is eltűnnek majd

a könnyek nyomai,

akkor is, ha tudjuk, hiányzik valaki.

Valaki, aki nem ül többé közénk,

nem mosolyog ránk,

s aki nem tölti be melegséggel

a meghitt kis szobát. 

Lassan itt lesznek az ünnepek,

s mi arra gondolunk

addig a jó nékünk, míg egymásé vagyunk. 

Amíg átölelnek minket, mikor marcangolva fáj,

a szívünket tépdeső keserű hiány.

Lassan itt lesznek az ünnepek,

s mi mind jól tudjuk már,

hogy vannak, kik ott fentről nézik,

hogyan ég lent csonkjaira

pár viaszgyertyaszál.

Ha már nem lehetnek velünk,

kiket nagyon szeretünk, 

gondoljuk reájuk, hogy emlékezhessünk.

Azon napokra és boldog évekre, 

melyek szíveinkben vannak

mélyen elrejtve.

Kun Magdolna