Ez a nap, aminek nevet sem akarok adni, ha mégis cimkézni muszáj, talán olyan jelentéktelent adnék, hogy soha ne akadjon meg rajta senki szeme, mindenki elkerülje, nehogy valaki rátaláljon és bárki elolvassa.

Azóta majdnem egy hét eltelt, de kellett egy kis idő, hogy beszélni tudjak róla.

Erre a napra annyi mindent tudnék mondani. Ehhez a naphoz annyi érzelem kapcsolódik. Nem jó, megint egy halom csalódás. Úgy érzem ez a próbatételem az idei elhatározásomra amiért azt mondtam, hogy megbocsátást és az elengedést szeretnék gyakorolni a szüleimmel szemben és nyitni a családom fele.

Ez a nap megint a gyász, a csalódottságé és a fájdalmas felismerés és a mérhetetlen düh napja.

Valamikor alig 13 évvel ezelőtt megszületett egy kis lélek, aki első küldetésének azt kapta, hogy felvidítson. Sokáig úgy tűnt a küldetés teljesül, tejben-vajban fürösztötték. Kis piperkőc lett belőle, ahogy a ruhácskáiban és fehér kozmetikázott szőrével megjelent időnként a falusi udvaron és legkisebbként fentről nézett a többi - nálánál nagyobb - kutyára.

Aztán a válást követően a falusi udvaron „landolt”, eleinte gyakran látogatva, szeretgetve, majd ahogy telt az idő, egyre kevesebbszer. A régi gazdája új házba költözött, másik kutyája lett, kevesebbet jött. Már nem ő vitte az orvoshoz, a kozmetikába, nem vette fel, ha lejött. Neki sárgásabb lett a szőre és a ruhácskákat is elhagyta. Falusi kutya lett.

A falusi kutyának új gazdái lettek tartói személyében, akik hagyományosnak mondott régi elvek szerint tartották. Jól érezte magát. A nagy kutyához hozzábújt, ha fázott. Ha megszidták megsértődött.

Ahogy telt az idő megöregedett. 7 év telt el, mióta a falusi udvarra költözött. Hallása teljesen megkopott, szemeit szürkehályog fedte. Sokat volt láb alatt, meg-meg állt. Majd hirtelen napok alatt lett elesettebb.

Egyszerűen lemondtak róla. A régi és az új gazdája kimondta az ítéletet, de senki nem tett semmit. Vártak. Mindenki várt, hogy valaki majd csak tesz valamit, de senki nem tett semmit. Bárki segíthetett volna rajta, hogy jobban legyen, de senki nem tett semmit.

Olyannyira nem, hogy a régi gazdája nem jött. Amikor látta fel nem vette már, nem búcsúzott el, csak megpaskolta a fejét. Már azzal sem áltatta, hogy „mindjárt jövök”, mint rendszeresen korábban és hagyta ott egy-két hétre is, míg nem jött megint. Ezalatt a kutya mindig repesve várta, később már maga sem hitte talán.

Az új gazdája olyannyira nem tett semmit, hogy még az alapvető dolgokat sem. Nem volt türelme etetni, gyógyszerezni, vagy vigyázni rá, hogy naponta többször le ne essen a teraszról.

Én hiába próbáltam minden lehetséges módon csökkenteni a terheket, sétáltatni, gyógyszerezni, etetgetni, orvoshoz vinni nem tudtam minden időt vele tölteni. Csak vigyázni kellett volna rá.

Ehelyett hagyták volna fájdalmak között meghalni. Megsérült a lába, a gerince is az utolsó napra. Már nem tudott felállni.

Pedig csak annyit kértem vigyázzon rá.

Végül én lettem a valaki. Én tettem meg, amit mindenki akart, bárki megtehetett volna, de senki nem mert.

Lehet, hogy elbuktam, mert ezt nem tudom megbocsátani soha.