Ahogy az év haladt előre ritkultak a posztok. Az utolsó kettő sem lesz túl vidám, de ez egy ilyen időszak. Sírós, emlékezős, sohasem feledős. 

Ma lenne a születésnapod. Nagy bulit csapnánk, ahogy szoktunk. Tortával, csákóval és az egész család összegyűlne ahogy szokott. 

Már nem számolom hányadik, csak csendben ünneplem.Ahogy az utolsó születésnapodon is tettük, mert tudtuk, hogy másnap el fogunk engedni. Ez a gyászos nap holnap lesz. Nem fogok külön posztot írni, mert még mindig nem tudok. Most is könnyezek. Hiányzol Domi! <3

Nyolc éve már, hogy nem vagy velünk.

Nyolc éve nem játszottuk a közös "hammozós" játékunkat.

Nyolc éve minden viharnál várom, hogy mellém ugrasz.

Nyolc éve hallom körmeid nem létező kopogását.

Nyolc éve is emlékszem az utolsó éjszakánkra. Nagyon hiányzol. 

Wass Albert: Mit csináljak?

 

Mit csináljak a könnyeimmel,

ha mindegyre csak előtörnek,

mit csináljak a fellegekkel, 

ha mindig jönnek, mindig jönnek

mit csinálja szegény szívemmel, 

ha minden fájdalomra vérzik

mit csináljak a vad szelekkel, 

mikor a tavaszomat kérdik, 

 

s mit csináljak az emlékeddel, kedves, 

ha feledésbe sohasem enyészik

Egy éve már. (Vagyis már két nappal elmúlt, de hiába írtam meg ezt a posztot, képtelen voltam kitenni.)

Ez az utolsó fotó rólad, … az előtt a borzalmas szombat előtt 3 nappal készült.

Ez az utolsó fotó rólad és akkor még nem tudtam, különben folyamatosan kattintgattam vagy filmeztem volna.

Meg tudtalak volna ennél is jobban őrizni akkor? Nem. Nem tehettem, hiszen szükséged volt rám. Arra, hogy közel legyek, hogy segítselek. Megtettem. Fáradt voltál. 15 év hosszú idő.

Mindketten fáradtak voltunk. Hosszú és mozgalmas éjszakánk volt. Sajnálom. ☹

Egy éve már, de minden percét fel tudom idézni. Látom a tekinteted, érzem az illatod. Most is fáradt vagyok.

Tegnap elővettem a papírzsebkendőt, amibe eltettem egy tincset. Még az orvosnál vágtam le a füled mögött. Ott volt a legpuhább. Újra megsimogattalak.

Még őrzöm a tejfogad is. Egy piros ékszeres dobozba tettem el, mint egy kincset.

Egy éve már, de még minden nap gondolok rád. Az égi falkám része lettél te is. ("Imi-imi!")

Ui.: Ma meséltem rólatok egy ismerősömnek és zokogtam. 1 éve és egy hónap múlva 8 éve. Hiányzotok nagyon. 

A hétre esőt jósoltak. Bármilyen is, bármennyi is, legyen. Nagyon fukarul bánik velünk a Teremtő az elmúlt években, már ami a csapadékot illeti.

Ebben az évben – ha a telünk nem is volt igazi tél -, a tavaszunk úgy tűnik eddig igazi tavasz. Nem berobban, hanem szépen lassan indul be a természet, ezzel együtt a ház körüli munkák is.

Ha a boldogság a kertben terem 😉, akkor határozottan állítom, hogy az izomláz is.

Március első hétvégéjén – amikor a konyha kiállításra terveztünk menni, de a férjem betegsége miatt elmaradt – két napot töltöttem már azzal, hogy az évelőket elkezdtem visszavágni, a virgonc gazokat eltávolítottam. Mindent szemre vettem és megnéztem.

Számba vettem az előttem álló feladatokat és adtam még időt a természetnek arra, hogy lassan ébredezzen.

Nagyjából itt a kerti munka véget is ért a hónapban, mert vagy betegek voltunk, vagy esett az eső, vagy mindkettő párhuzamosan.

Ezt a posztot március utolsó hétvégéjén fejezem be. Most is esik, és valószínűleg a hétvégén végig kitart.

Az időjárás határozottan tavaszi. Mármint az a fajta klasszikus tavasz, amikor hűvös van még, lassan melegszik fel az idő. Ezzel együtt lassan indul be az élet a kertben. Minden nap más meglepetést tartogat nekem. Ahogy végig sétálok a kávémmal, vagy csak úgy kíváncsiskodva hol itt, hol ott fedezek fel egy új hajtást, kibúvó rügyet. Nem kell rögtön rövidnadrágra vetkőzni, lehet kint ücsörögni kabátban és hallgatni a madarakat. Minden nap többen vannak és szebben énekelnek. Örülök, amikor a Merlin Bird segítségével rájövök, hogy visszatértek az örvös galambok, vagy a rozsdásfarkúak. Új társak a kórusban a cinege félék, pintyek, feketerigó, vörösbegy zöldike mellett. 

Gazdag a kertem. Gazdag vagyok. :)

(fotó forrása: saját)

Éppen a nemzetközi nőnapon egy elképesztően jó programon vettem részt. Kovászos kenyeret készítettünk.

Közöttünk élnek azok az emberek, akik a régi időkben olyan hétköznapi tudást birtokoltak volna, amire senki fel nem kapja a fejét, vagy alap elvárás lehetne. Például egy lány ne menjen férjhez addig amíg nem tud kenyeret sütni.

Ebben a túlpörgött, urbanizált és személytelen világban azonban fontos lelassulni és figyelni ezekre az emberekre és ezekre a lehetőségekre. Akkor is, ha ezt nem tudod csinálni a hétköznapjaidban, de persze jó lenne.

Szóval egy ilyen csoda helyen voltam, egy ilyen csoda nőnek a vendégszeretetét élveztem szombat délelőtt.

Az érkezés kicsit kalandos volt 😉, de a megérkezés ámulat. A kicsi utca hosszan befele nyúló szűk udvara egy kis saját univerzum. Ennek a szorgos nőnek és a férjének a saját kis birodalma. (Megj.: Palinak hála friss forrásvizet használhattunk a kenyér készítése során.)

A műhely nagyon autentikus, mégis modern. Csupa vidámság és pozitív rezgés járja át. Az egész hely olyan aprólékosan ki van találva, mégis olyan természetes és magától értetődő. Rita konyhájában egy teljes más világban töltöttük el ezt a néhány órát, mialatt minden elmagyarázott, türelmesen megmutatott és segítette a kezdeti darabos mozdulatainkat.

Az ismerkedés utáni első lépés volt, hogy betettünk sülni egy előkészített kenyeret, hiszen Rita arra is gondolt, hogy a munka végén a kis amatőr pékek majd nagyon éhesek lesznek, és lássanak egy kész terméket is. Előkészített nekünk egy sült hagymás kenyeret, aminek az illata belengte a délelőtt folyamán az egész műhelyt.

Majd az általa szintén előkészített (autolízis) kezdeti tésztához hozzátettünk néhány alapanyagot és amíg annak pihennie kellett teáztunk, kávéztunk és kuglófot ettünk. Mondhatom, hogy a legszebb porcelánját vette elő erre az ünnepi eseményre és a Folly arborétum ginko teáját ihattuk mellé hatalmas fahéj rudakkal keverve, vagy egy habos kávéval elkísérve.

A munka azonban folytatódott kis szünet után és szépen mentünk végig a folyamaton szóban és tettben egyaránt. Mindenki mindent kipróbált, megnézett és megtanult.

A tészta folyamat egyik pihenős szakaszában készítettünk két kencét is az ebédhez. Tehát nem csak a kovászos kenyér készítésének csínját-bínját sajátíthattuk el, hanem további receptet is tanulhattunk és fortélyokat leshettünk el.

Készült egy vörösbabos füstölt tofus mártogatós és egy fokhagymás házi sajtkrémes kence.

Amikor a kenyerünket előkészítettük a végső szakaszba, akkor leültünk falatozni. Előkerültek még zöldségek és füstölt szarvas sonka is. Végre megvágtuk a reggel kisütött kenyeret is.

Nagyon gyorsan röppent el ez a néhány együtt töltött óra, sőt egy picit ár is húztunk. Nem csak az ígért tudást, a másnapi sütésre előkészített kenyérkét vittük haza, hanem kellemes emlékeket, új ismeretségeket és mindenki egy hatalmas csokor turbolyát és babér csokrot is.

Az izgalom másnap még inkább fokozódott – ha lehet még fokozni -, amikor otthon sütöttük ki az általam előkészített kenyeret.

Én egy fantasztikusan sercegős aszalt paradicsommal és sült hagymával laminált cipót készítettem.   

Köszönöm neked az élményt Rita! Biztosan nem utoljára találkoztunk.

(Megj.: 1-6. sz. fotók forrása Rita konyhájából Facebook oldal.)

Ez a hét valami "Ferge – most figyelj – teges!" (Megj.: Így jártam anyátokkal.)

Volt olyan pontja amikor azt éreztem, hogy ezt nem gondoltam át és túl sok a program. Fáradt vagyok, de valahogy vitt a lendület és minden menni akart a hét elején a saját útján. Semmi sem lett másként.

Hétfőre elolvastam a közös könyvet és részt vettem a könyvtári könyvklubon. Szabó Magda Freskót olvastuk. Nagyon-nagyon sokan voltunk. Sajnos a következőre már most látom, hogy nem fogok tudni elmenni. ☹

Kedden Földváron egy kertészeti előadáson vettem részt. (Megj.: A Kertész kertje.) Miklóst órákig tudnám hallgatni és sosem unalmas. Több előadásán is voltam már. A humora és ahogy magyaráz. Igazából mesélve tanít. Profi. Sikerült végre az eddigi két kiadványát is megvennem.

Szerdán volt egy szabad estém, de eljutottam végre a varrónőhöz. A nadrágot már két hetet hordozom a kocsiban.

Csütörtök volt a hét fénypontja. Nem azért, mert szabadságon voltam, hanem azért, mert szabadságon voltam és Szegedre mentem. Izgatottan szerveztem a programot. Nem tűpontosan, csak úgy köbö. Minden szegedi alkalom kicsit más. Egy ismétlődő pontja van: elmenni a Tiszához.

Hűvös volt reggel, de nem hideg. A szél sem fújt és úgy tűnt az előrejelzésben látott eső is elkerül. 9 után értünk oda. Laza sétával eljutottam az első állomáshelyre. Ez pedig az Emmarozs. Imádom, hogy Szegeden sok helyre tudok úgy bemenni, hogy ha azt mondom vegán vagyok azonnal több alternatívát is kapok és valóban vegán és valóban jó alternatívákat. Nagyon kedves volt a kiszolgálás és a lehetséges opciók közül egy kovászos kenyeres hummuszos szendvicset választottam, amihez marinált lilahagyma és sárgarépa volt a kiegészítés. Igazi brunch. 😊

A következő állomás kisétálni a Tiszáig. Beszívni a friss levegőt és élvezni az előbújó napsütést. Sokan siettek munkába, de alig lézengtek még a tereken. Ezután néhány órát múzeumlátogatással akartam tölteni. Kívülről már többször körbejártam és megcsodáltam ezt az impozáns épületet, de tudni akartam végre, hogy mit rejt. Több állandó kiállítást néztem meg és az ideiglenesen futó Sajtófotó kiállítást. Láttam fotókat, festményeket, természettudományos kiállítást gyönyörű növényi és állati elemekkel. A zöld Móra mesés volt és ötletesen interaktív. A legjobb dolog volt beiktatni ezt a programot. 

Ezután két tervem volt még és az eső még mindig nem esett. Lassan lépdelve sétáltam az ismerős utcákon. Megnéztem újra a Somogyi könyvtár épületét, a Dómot, folytattam az utam a sétáló utcán.

Terveztem meglátogatni Szabados Ági könyvesboltját. Elsőre - a bolt méretéhez képest persze -kissé zsúfoltnak találtam. Aztán mire levetettem a kabátom, szinte mindenki egyszerre távozott és rajtam kívül egy frissen érkezett csicsergős lány maradt ott. Miközben könyveket válogattam és átnéztem a teljes kínálatot velük megkávéztam és nagyon jót beszélgettünk. Ezúttal is köszi csajok! Ide is biztosan vissza fogok még térni legközelebb.

Mivel két óra elmúlt, úgy gondoltam ideje ebédelni. A kiválasztott Hummusbar utólag is jó választás volt. Hummus is SEXY! ;)

(Ha valaki olvasná ezeket a sorokat – bár mindent elvileg magamnak írok -, akkor tudatom, hogy Szegeden számos klassz hely van vegán opciókkal, de ezeken a napokon én gyalog közlekedek és egy így is kellően nagy, de korlátos határokkal rendelkező területet járok be.)

Ezután elkezdtem az origóhoz sétálni, vissza a kiindulási pontra. Közeli volt a hazaindulás ideje. Azért még az Emmarozsba visszamentem egy matcha lattéra, amit a teraszon leülve fogyasztottam el. Itt egy picit elkezdett szemetelni az eső, de végül az esernyőmet nem kellett kinyitnom.

(Megj.: Tudom, a fotón elég „gasztrobarbár” látvány a papír pohár, de nem tudtam mennyi időm van.)

Késő este értünk haza, de annyira feldobott ez a nap, amit magammal töltöttem szuper programokkal saját kedvem szerint, hogy szinte repültem. 😊 Nem tehetek róla és változtatni sem tudok vagy szeretnék rajta. Nekem nincs ennél szebb város. 

SZEGED BESZT EVÖR! <3

 Pénteken egy találkozóra mentünk Budapestre a kollégákkal. A közös ebéd jól sikerült, de az apropó kellemetlen volt. 4 nagyszerű csapattagtól búcsúztunk. Kipróbáltam viszont egy tapas bárt, egy spanyol éttermet, ahol eddig még sosem jártam. (Megj.: Pata Negra.)

A hétvégi 2025-ös Konyha kiállítás tervezett program volt végül az egyetlen módosulás, ami a férjem betegsége miatt elmaradt, de talán ezzel még ráérünk. A legfontosabb az egészség.

Tulajdonképpen nem is igazán a trendekre lettem volna kíváncsi, inkább csak praktikus ötleteket gondoltam nézni. A fejemben létezik egy konyhaterv, ami remélhetőleg a kettőnk elképzeléséhez is közelít majd. 😉

A kiállítás helyett viszont neki tudtam állni a kerti munkáknak, ami legalább akkora örömmel töltött el.

Bár éjjel nem sokat aludtam - későn feküdtem, többször felébredtem, forrongtam is kicsit -, reggel valahogy mégis lendületet kaptam. Talán az a fránya kávé :D, az a finom kávé, de nem hiszem.

Volt már egy hasonló bejegyzésem november elején, amit most újra olvastam. Hasonló érzésekkel ülök most is a gép előtt. Még mindig tél van, vagy valami ilyesmi. Nem is nevezném már annak, hiszen még sapkát sem húztam az idén, vagy kesztyűt. (A minap láttam egy sapkát, ill. már korábban is néztem az egyik üzletben. Mintha csak rám várna, de nem veszem meg. Nincs tél.)

Az elmúlt héten volt néhány fagyos nap. Mindenki erről beszélt, de elfelejtettük talán, hogy milyen is ez? Az elmúlt 20 évben egyre inkább nincs tél, de elfelejtettük, hogy milyen is havat lapátolni, vagy havat, hóesést látni. Várni a buszt ami késik - sokat, kaparni a jeget az autó ablakáról, látni a leheletünket, sálba sapkába burkolózni. 

Ezen a télen felénk most volt először fagy. Szinte zöldellnek a növények a kertben. Na de most tél volt, egy kicsit, pár napig. 

Reggel viszont egy kis fagyos napsütés kicsalogatott a teraszra, kabátban, pizsamában a kávémmal. Ahogy napközben többször abba hagytam a feladataimat és ki-ki mentem kicsit áthűlni, becsukni a szemem és élvezni ahogy átvilágít a csukott személyamon az erőtlen napsugár. Ez még nem tavasz. 

A szokásos vasárnap helyett ma volt a főzős napom. Hirtelen sok alapanyag lett a konyhámban amit fel kellett dolgoznom. Nem én vásároltam, egy csapatépítő főzésről maradt, kaptam. Azonnal elkezdtek a jobbnál jobb ötletek kavarogni a fejemben, hogy mit is csináljak. Miből mi készüljön, hogyan kombinálhatom, hogyan tervezzem a hét napjait úgy, hogy végül ne legyen sokadnapos érzésem amikor eszem. Imádom ezt. Régen nem volt, azt sem tudom más háziasszonyoknak van-e. Lehet, hogy nekem is csak a vegánság hozta meg.

Különféle hagymák, paradicsomszósz, bazsalikom, spenót, gomba, édesburgonya várta, hogy átalakuljon. 

A heti tervek. Vegán Mac'n cheese jellegű szósz édesburgonyából, hagymából sárgarépából és sörélesztőpehelyből. Persze néhány egyéb fűszer is került bele. Ehhez még brokkolit és tésztát fogok főzni. 

Lila-, póré- és fokhagyma összesistergett egy kis oliva olajon (ami a múlt heti grillezett cukkini alól maradt), rá került sok-sok gomba és cukkini. Kis sót és borsot kapott egyelőre. Ezt három részre osztom. Kerül a fenti sajtszószos tésztához egy kevés. Adok a férjemnek a csirke mellé belőle, majd a maradékot egy halom spenóttal, sörélesztőpehellyel, orzó tésztával, talán növényi tejszínnel is összeforgatom.

Már majdnem dél volt. Ebédre is gondolni kellene. Előkaptam két porcelán sütőformát. Amolyan egyszemélyes méretűt. Hamar összedobtam 2 adag lasagne-t. Tészta-gomba-lilahagyma-paradicsomszósz-tészta-cukkini-spenót-paradicsomszósz-tészta. A tetejére pedig a fenti vegán sajtszószból tettem egy réteget. Air friyerben 160 fokon 20 perc alatt kész volt. A másik a hétfői ebédem lesz. 

Készült még egy édesburgonyás-narancsos vegán muffin is Sóbors receptje alapján. Holnap még egy adag energiagolyót fogok készíteni és több időm marad pihenni, olvasni és kicsit még a házimunkával foglalkozni. 

A jövő héten több programom is van, amit nagyon várok. De erről majd később. 

Talán a sors kompenzálni próbál.

Talán tanítani akar valamit, amit nem értettem meg, de csak arra tudok gondolni, hogy kompenzálni próbál.

Talán a bátorságomért, pedig nem vagyok bátor, csak érzékeny. Együttérző.

Éppen egy hete voltam én a valaki. A valaki, aki felkarolta és elvitte az utolsó útjára, aki vele volt amikor az utolsó lélegzetét vette. Mert nálam ez a fontos. Együtt az utolsó lélegzetvételig.

Egyikük sem látta még soha. Egyikük sem élte meg még soha ezt a helyeztet. Mert ettől elbújni és ezt elkerülni sokkal egyszerűbb. Nem tudomást venni valamiről. Ott kell lenni, bármennyire szívszaggatóan fáj is, de egyszer, ha megígértük, akkor be kell tartani. Nem lehet elbujdokolni.

Megtettem. Én voltam a valaki. Hazavittem, csendesen eltemettem. Meggyászoltam. Gondoltam rá, az életére és a többi elvesztett lélekre. Ők gondoltak rá egy percnél tovább? Nem beszélnek róla. A pénzzel foglalkoznak. Mennyibe került az állatorvos? Mi legyen a maradék gyógyszerrel? Mennyibe került a táp és ki veszi át kitől. Közben a hordozó még itt van a teraszon, a csomagtartómban még mindig ott van a kisruhája, amit én vettem le róla az állatorvosnál. Majd kimosom és majd elteszem.

Ők ketten napokkal ezelőtt vesztek el. Az emberek posztoltak róluk. Erre látták, arra látták. A gazda kereste, de hűlt helyüket találta. Senki nem fogta meg őket. Senki nem maradt velük. Megint, bárki megtehette volna, de mindenki valakire várt.

Azon a péntek reggelen későn indultam dolgozni. Még elmosogattam, még ezt-azt elpakoltam, még a kukát kihúztam, még visszaszaladtam. Pont így volt időzítve. Éppen akkor kellett ott lennem amikor a földútról ők ketten a köves útra kiértek. Látnom kellett ahogy az autók jöttek, kerülgették őket. Baszkibaszkibaszki.

Hívtam a lementett hirdetés alapján a számot. Fel sem merült, hogy nem veszik fel. Fel sem merült, hogy éppen nem érnek rá. Hiszen én megőrülnék a helyükben. Felvették. Jönnek.

Ki kell húzni valahogy negyed órát és itt tartani őket. De hogyan, mikor az ebédem már elfogyott. Mikor az egyik elindul és bármennyire kimerült, megy utána a másik. Ők tudják mi a szeretet és a ragaszkodás. Kitartanak, mennek együtt.

Nincs nálam semmi. Néhány éve minden volt kocsimban erre a helyzetre. Hám, póráz, víz, étel, itatósvödör. Most semmi. Csak a lepedő a csomagtartóban és az árva lélek ruhája.

Sűrűsödik a forgalom, senki nem lassít, jön egy kamion és dudál. Baszkibaszkibaszki.

Nincs más megoldás. Be kell őket tennem a kocsiba. Remélem, hogy magától legalább az egyik beszáll és követi a másik is. Sikerült. Nagyon sáros lettem, mert az egyik próbált, de be kellett emelni. A másik szeretett volna, így őt teljesen magamhoz kellett fogni.

Nem állt meg senki egy nőt kivéve, aki odaadta a reggelijét és egy rongyot, amivel megtöröltem a sáros kezem. Megegyezünk, hogy én maradok. Megköszöntem.

Nekem kellett ott lennem. Pontosan ott és pontosan akkor. Talán a sors tudta, hogy mindenre képes vagyok értük. Azokért, akiknek nincsen hangjuk, akikre senki nem figyel. Nem fogok finnyogni, hogy hazavágják a kocsimat. Boldogan takarítom a sarat majd a kárpitról. Mert hazamehetnek. Mert jól vannak, csak sárosak, büdösek és kimerültek.

Hosszú percek teltek el, míg ott álltam a reggeli fagyos, szeles nyálkás időben az út mellett vészvillogóval a kocsim mellett. Elhúztak az autók lassítás nélkül. Senki más nem állt meg. Senki más nem kérdezte meg, hogy van -e valami baj, vagy tud -e segíteni.

Talán a sors kompenzálni próbált azzal, hogy ennek a két posványszagú, csontig átfagyott és bőrig ázott éhes léleknek segítettem hazatalálni.

Talán tanítani próbál valamit, de én csak bőgök …

Személytelen és embertelen lett a világ. Félelmetes.

Ha lenne kutyám, ha elkóborolna lenne aki megállna mellette? De nincs kutyám. Már kutyám sincs. ☹

Ez a nap, aminek nevet sem akarok adni, ha mégis cimkézni muszáj, talán olyan jelentéktelent adnék, hogy soha ne akadjon meg rajta senki szeme, mindenki elkerülje, nehogy valaki rátaláljon és bárki elolvassa.

Azóta majdnem egy hét eltelt, de kellett egy kis idő, hogy beszélni tudjak róla.

Erre a napra annyi mindent tudnék mondani. Ehhez a naphoz annyi érzelem kapcsolódik. Nem jó, megint egy halom csalódás. Úgy érzem ez a próbatételem az idei elhatározásomra amiért azt mondtam, hogy megbocsátást és az elengedést szeretnék gyakorolni a szüleimmel szemben és nyitni a családom fele.

Ez a nap megint a gyász, a csalódottságé és a fájdalmas felismerés és a mérhetetlen düh napja.

Valamikor alig 13 évvel ezelőtt megszületett egy kis lélek, aki első küldetésének azt kapta, hogy felvidítson. Sokáig úgy tűnt a küldetés teljesül, tejben-vajban fürösztötték. Kis piperkőc lett belőle, ahogy a ruhácskáiban és fehér kozmetikázott szőrével megjelent időnként a falusi udvaron és legkisebbként fentről nézett a többi - nálánál nagyobb - kutyára.

Aztán a válást követően a falusi udvaron „landolt”, eleinte gyakran látogatva, szeretgetve, majd ahogy telt az idő, egyre kevesebbszer. A régi gazdája új házba költözött, másik kutyája lett, kevesebbet jött. Már nem ő vitte az orvoshoz, a kozmetikába, nem vette fel, ha lejött. Neki sárgásabb lett a szőre és a ruhácskákat is elhagyta. Falusi kutya lett.

A falusi kutyának új gazdái lettek tartói személyében, akik hagyományosnak mondott régi elvek szerint tartották. Jól érezte magát. A nagy kutyához hozzábújt, ha fázott. Ha megszidták megsértődött.

Ahogy telt az idő megöregedett. 7 év telt el, mióta a falusi udvarra költözött. Hallása teljesen megkopott, szemeit szürkehályog fedte. Sokat volt láb alatt, meg-meg állt. Majd hirtelen napok alatt lett elesettebb.

Egyszerűen lemondtak róla. A régi és az új gazdája kimondta az ítéletet, de senki nem tett semmit. Vártak. Mindenki várt, hogy valaki majd csak tesz valamit, de senki nem tett semmit. Bárki segíthetett volna rajta, hogy jobban legyen, de senki nem tett semmit.

Olyannyira nem, hogy a régi gazdája nem jött. Amikor látta fel nem vette már, nem búcsúzott el, csak megpaskolta a fejét. Már azzal sem áltatta, hogy „mindjárt jövök”, mint rendszeresen korábban és hagyta ott egy-két hétre is, míg nem jött megint. Ezalatt a kutya mindig repesve várta, később már maga sem hitte talán.

Az új gazdája olyannyira nem tett semmit, hogy még az alapvető dolgokat sem. Nem volt türelme etetni, gyógyszerezni, vagy vigyázni rá, hogy naponta többször le ne essen a teraszról.

Én hiába próbáltam minden lehetséges módon csökkenteni a terheket, sétáltatni, gyógyszerezni, etetgetni, orvoshoz vinni nem tudtam minden időt vele tölteni. Csak vigyázni kellett volna rá.

Ehelyett hagyták volna fájdalmak között meghalni. Megsérült a lába, a gerince is az utolsó napra. Már nem tudott felállni.

Pedig csak annyit kértem vigyázzon rá.

Végül én lettem a valaki. Én tettem meg, amit mindenki akart, bárki megtehetett volna, de senki nem mert.

Lehet, hogy elbuktam, mert ezt nem tudom megbocsátani soha.

A legfőbb célom erre az évre újraépíteni, újra definiálni magam, ezáltal pedig mentálisan jobban lenni és kiegyensúlyozottabbá válni.

Jóban akarok lenni magammal és értékesebbnek – vagy egyáltalán értékesnek – akarom látni magam.

Hinnem kell benne, hogy az a mit teszek, vagy amit csinálok, azok olyan jó dolgok, amik építenek engem.

Fontos, hogy ne csak a rosszat, a jót is meglássam.

Fontos, hogy megtanuljak határokat húzni és itt nem feltétlenül a „nem”-et mondás művészetére gondolok, hanem arra, hogy mit engedek be a lelkembe.

Nem volt tekintet, amin keresztül megszülethetett volna az önmagát értékelő lány képe, ezért magának kell megszülnie a hiányzó tekintet, vagy éppen a ránehezedő őt magát elfedő tekintet ellenére. Megérteni, hogy a tény, hogy nem néz, vagy nem lát nem a te hibád, nem a te gyengeséged, nem neked kell vezekelned helyette. Becsukni a dobozt, magadnak csukni be végérvényesen, hogy kinyílhasson egy másik, ami már nem ugyanaz a történet. Ehhez hosszas belső idő szükséges.

Amikor elhagyunk egy életszakaszt és átszületünk egy következőbe, akkor ott még a semmiben vagyunk. Ott üresség van, ahol létre kell hozni magunkat. Ez egy mindent körbe ölelő szabadság, de fojtogató szorongás is.

Becsukni egy dobozt döntés, de felelősség azért, hogy újra ki tudjuk majd nyitni, de ez csak a semmi után, csak a semmin át lehetséges.

/Tisza Kata – A semmi megszelidítése/

 Én úgy döntöttem, hogy ezt a dobozt 2024. december 31-én becsukom és átlépek az ürességbe. Megadom magamnak az új kezdet lehetőségét.